A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Elmúlt már a zord hideg tél.
A tavaszi nap, árasztja a melegét.
Zöld, pázsitos lepedő, ékesíti a táj övét.
Virágok özöne fedi, a fák levelét.
A kecses természet, magabiztosan lengedez.
Aranyszínű ifjúság tüze, perzsel.
A tavaszi szerelem, a szívekben éled.
A csillogó szem, aranylón, égőn lüktet.
A fájdalom ballagva, víg nevetésre fordul.
A szomorú szív, az örömök ösvényére indul.
A pislákoló tűz, elaludt a kandallóba.
A hideg szellő, a hajunkat felborzolja.
A mezőt, kertet, udvart, dús gyep borítja.
A bokrokat, a zöld levél zöme, alkotja.
A méhek, zümmögve énekelnek.
A hangya, a tücsök, táncot lejtenek.
Álmukból ébredeznek a vad virágok.
A kertekben illatoznak az ibolyák, a jácintok.
Búcsút veszünk a téltől. Köszöntjük a tavaszt.
Nagy örömmel várjuk, a meleg nyarat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
