|
30 A régivel álmodom az újat
s a Hold ezüsttükrében fésüli kedvesét A régivel álmodom az újat
Mert az éjszaka szövi az álmokat,
mint mestertakács arany szőttesét.
Ilyenkor a lélek messze száll,
s a Hold ezüsttükrében fésüli kedvesét.
Mikor a remény fénygyöngyei
szana-szét gurulnak a fekete égen,
de kalárisba szedi az ébredő vágy,
mint az első szerelmes éjjel, akkor régen.
Május volt. Lila orgonák alatt a kispadon
kezedet fogtam, szemed csillogott,
egymásba kerestük a tavaszt,
s minden örömöt, mit nekünk hozott.
Bátorító szavakat suttogott a természet,
a nyíló virágok tarka szőnyegén,
mintha tündérek szárnya simogatott volna,
és egy csókban éget két szerelmes, te és én.
De akkor véget ért az az édes álom,
fájdalmas csend borult rám, a magány,
évszakok jöttek-mentek az út göröngyén,
hogy miért lett így, ma már csak talány.
Sok tavasz múlt el az óta,
de a szív konok és nem felejt,
bár a hétköznapok szürkén köszönnek vissza,
egy képben, emléked hozza az ünnepet.
A sors szele most újra mellém sodort
és újra veled álmodom a tavaszt, azt a régit,
az orgonák édes illata körbe leng,
és a kispadon ülünk egymáshoz bújva megint.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
