A szerelem évszaka… 

Ó gyilkos föld! Testem s lelkem úgy meggyötri kevély valód!

Utállak már érte, de mit tehetek? Minden szép, optimista szó

Legbelül fáj mérgezett tőrként, s nem gyógyul be már...

Tág, lüktető, vörös sebként megmarad nekem, s fáj… 

Ó te mesés ég! Megnyitottad előttem mennyek kapuját.

Szeretlek érte akár őt, kit szívem választott, s köszönöm e csodát.

Tűz ég szívemben, lelkem fellegekben a repes

S ő átkísér a bősz tengerek mezéjén, amíg csak élek. 

Szavaid keserű mérget itatnak velem, hallgass!

Nem érzed, hogy kínzol? Tüzes vassal magad

Szúrod, csak hogy nekem fájjon! Te kegyetlen!

Szörnyű ez a világ, s szörnyű vagy te, velem. 

Érintésed akár a hűs szellő e tavaszi éjszakán

Karjaimban érzed szívem minden egyes dobbanását

Mely mind csak neked szól. S közös örömet rejt,

Mit megtörni maga a legnagyobb fájdalom sem képes. 

Szerelmed bennem izzó gyűlölet, mi éles karmait

Szívembe vájja, mint holmi gyilkos, hatalmas griff.

Szövöm buktató tervem, gáncsollak, hol érlek, de

Te nem érzed tövisem, nem érdekel bús lelkem. 

Reggel van. A harmat lassan, édesen folyik le a fűszálakon.

Mezítláb lépkedve, érezve a természet minden illatát,

csak sok szépre gondolva, feledve a világ összes borzalmát

Élvezem tested minden egyes érintését, s igéző ajkad csókját. 

Itt van újra a reggel. Minden jeges borzalmával tölti el

Utálkozó valóm. S itt vagy te, meg a fájó, emésztő inger,

Mit te boldogságnak hívsz. Vergődöm fekete tavában

A kínnak, s várom a bosszú pillanatát, égő vággyal. 

Így telnek mindennapjaink reggelek és esték elválaszthatatlanok,

Akár csak mi, együtt halhatatlanok.

És így lesz ez, amíg nap napot követ,

S a tavasz telet ölel. 

S mikor lángoló szerelmed ismét eléri majd a tél szele,

Kegyetlen mosollyal állok majd eléd, ám te

Már nem leszel boldog tovább, s fordul majd