56 Hittelen hisz
És jött a Tavasz, Szerelem harccal
Hittelen hisz
Hányszor ölt meg a Fájdalom,
míg vasfogát szívembe vájta…?
Addig izzadt, lángolva elhagyott
mindig minden Tavasz:
levél könnyekkel távozott és csók lopottan hagyott.
Hányszor sírtam a Fényből a Sötétbe magam?
Hogy mások szerelme előtt fejet hajtva,
míg szívem a Magánynak áldozott?
Hányszor kérdeztem a Természet
zöld tengere, felhő fodrai alatt?
Ha másnak annyi jut,
nekem egy kicsikét miért nem ad?
Hányszor reméltem hiába méla bún
emlék romokat kerülve
lehanyatló napfényében
víztükrén arca felderülve míg hamis szókat suttogott…?
És mégis mindig szerettem Őt,
az ismeretlen férfit, kinek árnya mindig s újra
álmaimban elrabolt.
És jött a Tavasz, Szerelem harccal
menekültem, űzött – legyőzött vad diadallal.
És én égtem, és én égek
örömtől, vágytól reszketőn,
álmaimból alakot öltött az árnyék férfi
s megkerült.
S jött a Tavasz és adott annak,
akitől eddig csak elvett a sors.
Reményt kaptam, újra hiszek…
a Föld ismét kerek és nem lapos.
Vágy kell annak, ki már nem ég
hogy ismét lángot fogjon lelke
hogy ismét lángoljon tőle egy érzés
két szív, összefonódó tekintettel.
|