TISZAI NYÁR

Petróleumlámpa libbenő fénye

aprókat sercegett.

Elmémben múltnak csábos íze sejtelmek

ködén  átderengett.

Fülembe csendült letűnt,

boglyas hajú, derűs 

nyaraknak zaja,

s gyermeki vidámsággal cigánykerekező 

kezünk alatt

ócska pajtában megzizzenő,

száraz-szőke szalmának

dala.

Sárga pitypang ébredésére

mosolyodott el napnak aranya,

s zeniten kerekre tágult  búzavirág kékjének

kék égszeme.

Gurult hetyke, füttyös széllel versenyt

kerékpárunk kereke,

s napsütés fénykoszorúban hajunk hosszan,

lobogva

lebegett.

Tüzes homokban Tisza kivetette kagyló 

fájón kesergett,

keskenyre nyílott szája szegletén

víz fehér gyöngysora

csendben kipergett.

Jegenyék törzsét  ölelve szoros

ékként-halálként, folyondár zöldje

halkan szendergett.

S fojtón

 álmában sóhajtott.

Tekergett

kígyóként bronztestünk mezítelen,

s ittuk egymásnak teremtett

éden mézes életét.

Nyár izzó  hevében égőn kerengett

zabolázatlanul szerelmünk.

Természet ölén letelepedve

hangos kacajjal

gurult egyik nap másikba. Epekedve

egymásért, rózsa vöröse

tündöklőn virult orcánkon. Pihegve

csituló  vágy karjainkban elpihent.

Felettünk már fecsegett

pletykára éhes szeder

csepegő-fekete leve.

Sejtette

levelibéka szava;

esőnek jöttét,

s brekegett rejtekén.

Szél uszályában lét viaszsárga szeme

örvényként kevergett.

Jegenyéknek ezüst oszlopa hevesen

jajongva nyekergett.

Viharnak ezernyi csontos keze

bokrokat földre teperte,

s otrombán csipkézve körme-hegyével

leveiket szaggatta.

Felkorbácsolt Tisza feketés iszappal

összekeveredve

piszkosan, dühöngve ömlött ki a partra.

Hullámok taraja

estnek feketéjébe

sötétharagvón kapaszkodott.

Hebegett, zokogott

térdeplőjén a táj óvó-szelíd burkát letépetten.

Ahogy jött, úgy el is ment hirtelen.

S itt jártáról csak merengett

éjsötétben huncutkodó csillagok lecsurgó fénye

–  édesen.