56 Alkonyi ég
Aranypír fátyolban úszik a vidék, suttogó, vén fák szenderegnek a napsütés tüzében.
Alkonyi ég
Aranypír fátyolban úszik
a vidék, suttogó, vén fák
szenderegnek a napsütés
tüzében. Az est szemérmetlen
ledobja derengő vérpiros
köntösét, hogy sejtelmes kék
bársonyába heveredve
újjászülessen. Búcsúzik
a fény, pezsgő zamatú nyár
a lég pihegő tükörén
andalog, könnyű szenvedélyben
öleli lebegő illatok
lángolóan selymes ízét,
s az Égbolt szerelemre
lobbanva borul kéj-színek
hamvas ölébe, tajtékán
elsimul a levendula csend
párás lehelete. Megpihen
halkan a természet pezsgő
forradalma, felhő ívek
fonnak koszorút játékán
a langyos szürkületi szélnek.
Míg lassan sötétségbe libben
a világ, lágyan remegő
éter-folyamába olvasztja
az éjbe omló alkonyat.
2009. július 14.
Erdei nász
Hajnali pír borul a fák
ormaira, mint csillámló
égi paplan úgy öleli
delejes testüket. A lég
szép derekán láng-fuvallat
hímez hab - szenvedély fátylat,
mohákra olvad mámor- vágy,
harmatos pillék szikrázó
tónusán árnyék követi
a fényt, szerelmes kis kérész
repked, levelek suttognak,
a patak ölét szél-szárnyak
lágy moraján cirógatva.
Tücskök hegedűjén a nyár
fahéj íze leng a csendbe,
zöld lombok ajkai remény
csókjában forrnak össze,
napsütés fűszálak selymes
szálain jár kéj-keringőt.
Éteri varázs simogatja
természet méhét, szellő sál
omlik dús virág lepelbe,
perzselő, bódult reszketés
hullong fonatán a földre,
míg e kábulat szelíden
fogja a pihenő erdőt.
|