A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Majd utazok haza ezernyi mezőn ezernyi sárguló búzaszál legyint
Ez a nyár te vagy
Álmomban öleltelek szorosan
Most az útra nézek álmosan, porosan
Szédülve a hőségtől
Szédülve a hűségtől
Nem bírlak toább magamban tartani
A felszínre kerülsz: túlcsordul valami
Gyémántkönny. Felzokogás érted.
Mindennél jobban szeretlek, nem érted?!
Kék ég vagy: beborulsz
Egyszer majd hozzámsimulsz
És szorítjuk egymást halálig?
Vagy tesszük, amit kell: az mindig beválik
A természet zsibong, most igazán él
Mint egy szív a másikban: egyre csak remél
És puha gyöngyházfényű kacagó virág szól
hozzád nap mint nap, hogy mennyire hiányzol
Úgy ég bennem ez a perzselő fogadás
Hidd el, nem szerethet ennyire senki más
Karmámba vagy írva, érted születtem
S most a forró napsütés boldogít engem
Érted szép a nyár, minden csobbanása
Minden víz-nézése, minden utazása
Te napsugár vagy, langymeleg
Gyógyítod a beteg szívemet
Majd utazok haza
ezernyi mezőn ezernyi sárguló
búzaszál legyint
És sírni fogok... sírni,
hogy láthatlak megint.
AJÁNLOM AZ OLDALT
