A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Este van már a városban,
De hol ér az álom?
Vacogva csak kóválygok,
De helyem nem találom.
Nincsen nekem otthonom,
Megtagad a világ,
Nem biztos a holnapom,
Ki tudja ott mi vár.
Megállok egy házikónál, Gyertya fényénél látom,
Bent együtt van egy kis család,
Ünneplik a karácsonyt.
Meleg kalács illatát érzem,
Megremeg a térdem,
Nem ettem már mióta,
Magam sem tudom.
Csak járom a hideg utcákat,
Megváltásom várom,
Amit csak az hozna meg,
Ha elérne halálom.
Utolsó gyufám meggyújtom,
Fényénél mit is látok?
Roskadásig terített asztal,
Körülötte szeretettel engem oda várnak.
Oda, hol nincs többé félelem,
Fogcsikorgatás, csak mennem kell.
Várjatok… Indulok!
Gyufám lángja kialszik,
Én is álomba merülök.
Soha többé nem kelek fel.
Arcomról békesség sugárzik.
A kis gyufaáruslány többé nem fázik.
Elérte a vég a téli utca zord kövén,
Szent Karácsonynak áldott ünnepén.
AJÁNLOM AZ OLDALT
