Karácsonyi hívogató 

Karácsony estéjén, mikor megfogom kezecskéd.

Kettecskén visszük szívünkben a gyertya lángjának fényét,

s családunk igazi szeretetét. Mikor leszórják ránk az angyalok,

a csillogó,  égi csudát, egy pillanatra átráz a gondolat

szeretnek bennünket - csodás érzést adva át - az égiek.

Ma biztosan vigyáznak ránk! Hisz készül a családi koszorú.

Van olyan ember ma, aki szomorú? Ne legyen ezen a napon egyedül senki,

ki ezen a napon szeretve akar lenni, s szeretetet szeretne adni.

Megadatik még, hogy a közösség együtt tudjon

sírni, s nevetni? Hisz a föld leggyönyörűbb ünnepén

lenyűgöz bennünket a fény. Nemcsak a gyertya kanócán,

de még a házak padlásán is boldogság ül szerteszét.

Ilyenkor az ember végtelen békességben él,

s ez a béke a végtelenség mélyén él.

Minden apró  öröm oly jó, a szeretet s a kalács foszló.

Hisz ezt osztogatjuk szét, egymást kérdezgetve:

„Kérsz még?” Ma több száz embercsoda

ajándékot osztogat ide, s oda. A legrosszabb ember is meg tud hatódni,

a csoda szívükbe hatolni, talán csodákra képes.

S az érzés számukra is mézes, nemcsak a legapróbb törpéknek édes

a mézeskalácsba sütött anyai melegség. A süteményekbe belesütött boldogság,

a fán csillan meg fénye igazán. Az apukák örömmel állítgatják,

s faragják a fenyőt, s a pici tipegőt

kinek jellemét már apja gondos karja biztosan tartja.

Az illatok áradata, a sürgés-forgás  csodálata elmaradhatatlan.

Imádom a csillagszóróról lepattanó kis szikrapontokat,

mik az események pontos pergését kitűnően játsszák el,

egy év elmúlását mutatva. Ilyenkor valami mégis más,

még a más népek is ünnepelnek, s a templom előtt gyülekeznek.

Ezen a napon nemcsak a jó emberek, a rosszakarók is jót akarnak,

a jóakarók még ennél is nagyobbat adnak. A mindent tűrő, elviselő tiszta szeretetet!

De csitt, mert valaki engem is meglátogat… Egy angyal hoz most szeretetet.

S ha angyal szól a lélek szaván, hallgass rá, mert most Ő kíván!