A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Te ott. Te, ki fent vagy az égen
S sugárzod magadból az éltető hőt,
Fényeddel elmémből az árnyat űzd el,
Adj hitet, s lelki erőt.
Sokszor volt már, hogy szomorú voltam,
S színtelen lett a Kikelet,
Te mégis tudtad, mikor sírtam,
Hogyan dobd fel kedvemet.
Köszönöm hát neked hogy ott ragyogsz az égen,
S mint jókedvem égisze, mindig látható vagy,
Te vagy szememben a jókedv jelképe,
S te vagy a legnagyobb nagy.
AJÁNLOM AZ OLDALT
