A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Egy hűvös, havas délután
kislány siet át az utcán.
Csupa pír már mindkét keze,
zsebébe mégsem teheti bele,
hisz nincsen kabát rajta,
a sietségben otthon hagyta.
Fürgén az orvosért szalad,
közben könnye le nem apad.
Forró szívét bánat járja,
ha eszébe jut nagymamája.
Senki sincs, kit jobban szeret,
de ő most otthon láza beteg.
Siet hát a derék doktor,
hó ropog a csizmájától.
Ám amire odaérnek,
a segítséggel már elkéstek.
Elköltözött nagyanyó,
az Égbe, honnan hull a hó.
A kicsi leányt sírás rázza.
Mért hagyta el jó mamája?
Vigaszt nyújtva átölelik
szeretgetik, melengetik,
de a lelkét bánat rágja,
búsan néz a karácsonyfára.
Tavaly együtt díszítették,
a sok süteményt ők sütötték,
ajándékot készítettek
a kislány kedves szüleinek,
együtt voltak mind a négyen
szeretetben, békességben.
És míg erre emlékezik,
a szoba fénnyel megtelik.
Érzi, hogy valaki csókolja,
egy angyal az ölébe vonja,
s nem sír már a kisleány,
arca ragyog, oly vidám,
mert a fényben úszva, szárnyakkal,
nagymamája volt az angyal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
