023 A jelen angyala
Mély gyökereivel szántja Az eget az aranyangyal
Mély gyökereivel szántja
Az eget az aranyangyal,
Tolla ezer fénylakattal
Van körbefűzve, ezüst
Betűkkel ékesítve haldokló
Ábrázatát, nem rejti semmi
Jel, összegöngyölítve benne,
Játszik a fény, galaxisokra
Innét becsönget lágy kezeivel
A borús szél, s érdes ujjaival
Megérinti vállamat, melyen
Dobog a világ, a fény tettei
A színek, a nyelv cselekedetei
A szavak, melyek bennem
Összefonódnak, mindig múltba
Néző, ki a történelmet óhajtja,
Mások vágyakoznak egész
Életükben, s nem tudtak saját
Maguk lenni sohasem, majd
Jön a vihar, s lepotyognak
A fényfákról az emberek, később
Megbénultan fekszenek
Az avaron, magatehetetlenül.
Ez az első eszmélődési pont.
Ezt követően a csendet nézik
Egyre csak magukban, de zúg
Bennük a gondolatáramlat, nincs
Meg a konszenzus önmagunkkal,
Ezért iparkodik oly gyorsan
A tettek mezejére a felpörgött
Ember, ellenben a lassú víz
Áramában megfürdik a lelkem,
Csend dobog a szívemben,
S elhagyva múltat, eltörölve
A jövő vágyát, a jelen angyalához
Fohászkodom, karácsonyi fohász oltárán.
|