027 Aranyangyal
Fehér alabástrom szobor áll
Fehér alabástrom szobor áll
A főtéren, a szem majdnem
Kiesik, a kéz leszakadva,
Torzót rejt a márvány magában,
Mégis az anyag oly szikár,
Hogy elfeledteti a csonkulást, s
Elveszejti a lángot kevélyen
A művész, mivel észből fest, nem
Szívből. Ez a művészet
Tragédiája. Meghalt a pont.
Mindenhol a vessző lett
Elsődleges, a soha be nem
Fejeződő mondat. Keresik
A szót a művészek, de
Nem találják, nincs az sehol.
Egy aranykelyhet vettem
A kezembe, sárhó volt abban.
S elolvadt benne az anyag,
Ám szellemileg lett belőle
Egy angyal, ugyanis a menny
Tükörképe a Föld, s minden
Lény az Isten alakmása, ki
Benne tevékeny, gondoskodó
Ige, az angyal sárszavakat
Adott át egy fényszövedékben,
Gondolatok voltak benne,
Nem szavak, s én elolvastam
Akkor magamat benne, s
A jövő szele megüté fejemet.
Szövegromlást okoz az anyagiság,
Mivel a szó sekélyes üzenet,
Gondolatot kér az epedő lélek,
S a művész sárhóból összegyúrt
Egy szárnyas lényt, csettintett
Egyet, s máris hamvaiból életre
Kelt a csoda, az aranyangyal, bennem,
Karácsonyi szellemben, fénynyomba
Vetítve, várakozva a végtelenségbe.
|