|
067 Még csak könyöklöm a párkányon
Egész éjjel, csendesen hullott a hó, s a reggeli táj, egy fehér álommal hasonló. Még csak könyöklöm a párkányon
Egész éjjel, csendesen hullott a hó,
s a reggeli táj, egy fehér álommal hasonló.
Téli táj, mindenen takaró.
Bokrok, mint fehér lepelbe öltözött nagyanyók.
Ellepik az autókat, a fákat
nagy párkányokra, s póznákra szállnak
gyermekkéz által golyókká válnak
ember testet öltenek, s várnak.
Fehér pelyhek hintáznak a téren,
fehér pihék pihennek, vagy kergetőznek az égen.
Üldögélnek a ruhacsipeszen,
utaznak a villamoson, sapkán, vagy kézen.
S ahogyan nézek kifelé, máris a karácsonyt várom,
a tűlevél illatát vágyom
hó pihen a fenyőfákon,
és én már azt a fenyőfát, díszekben látom.
Látom magam előtt, mint gyúrjuk a tésztát
kinyújtjuk, jönnek a mézeskalács-figurák.
Jön a fahéj illat is, és érzed még ezer dolog illatát
a karácsony orron szimatolt dallamát
Vágyom csendesen nézni, ahogy szikrázik az égősor
ahogy szaloncukor papírjának széle egy gömbre nyúl
egy kifejezetten karácsonyi érzésen túl
végre megértem, hogy mi a szép, mi a rút.
S ez már csak hetek kérdése, mindez, amire vágyom.
Igaz, most még csak könyöklöm a párkányon
s nézem az előttem elterülő hóborította tájat, s tudom
amíg ily apróságot kívánok, teljesül minden álom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
