A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Borult az ég, esőre gyűjt a május,
dús nektár íztől duzzad a virághús,
és kiszívják a mérhetetlen éhet
a virágszirmok öléből a méhek,
elképesztően egyszerű a nász itt,
a levegő a levegővel párzik,
a zöld kilép egy táncra önmagából,
és maga szülte színekkel viháncol,
a csönd a felhők grádicsára lépked,
az összes illat illón fölfelé megy,
valami ősi ajzza föl a fákat,
aztán a szirmok illőn összeállnak,
a lassú csoda izzik, mint a katlan,
egyébként minden őrült mozdulatlan
AJÁNLOM AZ OLDALT
