A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Egy kisasszony, a tavasz,
Visszautasította azt,
Kinek göcsörtös,
Foltos, rozsdás törzse,
Ott várja őt, immáron örökre.
Egy kisasszony, a tavasz
Egy kisasszony, a tavasz,
Visszautasította azt,
Kinek göcsörtös,
Foltos, rozsdás törzse,
Ott várja őt, immáron örökre.
A tavasz persze szaladt, szaladt,
Viszi, szórja a meleget, a nyarat,
Röppen tova, ágról-ágra,
S megvetetten néz a rozsdásra,
A foltos, göcsörtös, rozsdás fára.
Dacos, fölényes, sértve-sértett,
Csak erre a foltos fára mérges,
Ám néha, ha megszelídül, hallja,
Ahogy a foltos göcsörtös rozsdás fa
Hogy hívja-hívja, árvaságát odasúgva.
A megfagyott, a kivágatlan fa,
Most a kisasszonynak adja
Égbe nyúló csupasz ágait,
Had tegyen vele, akármit is,
Ami szeles hangulatának jólesik.
A kisasszony, a tavasz,
Így utasítja vissza azt,
Kinek göcsörtös,
Foltos, rozsdás törzse,
Az ő orcáját várja örökre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
