A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Olyan a tavasz, mint az anyaság,
Mikor új élet születik, és a vágy,
Hogy láthassuk, mit nekünk ád az Isten,
Hogy a létezés bekövetkezhessen.
Tavaszi látomás
Milyen a világ ilyenkor,
Mikor eltűnik belőle a kór,
Mikor bomlik, s ki is fakad,
Mikor az őszt felbontja a tavasz?
Olyan, mint áradó, reggeli fény,
Olyan mint a mesebeli remény,
Olyan, mint teremtésben az akarat,
Mi jóváhagyja kívánságaimat.
Olyan, mint a víz, mely szomjat olt,
Olyan, mint szerelmes leány, ha sikolt.
Olyan, mint a tűz, mely lángol, s éget,
Olyan mint idegen, ki megszólít téged.
Olyan, akár a kör, ha gömbbé válik,
Olyan, mint a foton, ha meleget szállít,
Olyan, mint a kvantumos szuperpozíció,
Nem alkalmazható rá semmilyen definíció.
Olyan a tavasz, mint az anyaság,
Mikor új élet születik, és a vágy,
Hogy láthassuk, mit nekünk ád az Isten,
Hogy a létezés bekövetkezhessen.
Olyan, mint hajnalban az álom,
Melyben átölelsz, ha félek, ha fázom,
Szerelmes, derűs, ifjú ekkor a föld,
Tavasszal, ha él, ha csupa-csupa zöld...
Ám ugyanekkor a Föld másik oldalán,
A tavasz kesereg az ősz sár-dalán,
A mérleg serpenyője ide-oda billen,
A tavasz, az ősz így osztoznak a kincsen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
