A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Valami, mintha érne már,
A kisasszony megérintette a fát,
Gyümölcse látszik rajta, ottan,
Gömbölyödik már titokban,
Itt járt a tavasz
Valami, mintha érne már,
A kisasszony megérintette a fát,
Gyümölcse látszik rajta, ottan,
Gömbölyödik már titokban,
Növő lombok alatt... a minap,
Itt járt nálam a tavasz.
Most mintha, testet öltött volna,
Olyan, mintha valamit szólna,
De csitri hangját ki értheti,
Ki az, aki kikérdezi tőle a talányt,
Hogy hosszú évek után,
Miért épp most szól hozzám?
Most is játszadozik tán?
Épp csak megérintett,
Épp csak rám tekintett,
De hogy kényes kedve
Mire intett, nem tudom.
Én sütkérezek az áldott napon,
A fölös kérdéseket hátrahagyom,
Melegszem a hosszú fagy után,
Elmélázom a nem várt csudán,
Erős pipadohányt füstölök.
Füstölög az űr, de bennem zűr
Már aligha támad, odaadom
Magam a tavasznak, a lánynak.
S ha fakadnak még új hajtások,
Szeles kedvében fürdök, játszok,
Ha nem jőnek újra, fagyos mínuszok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
