A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Tavasz, ha jő, nem szól hozzám,
Ölemben én úgy hordoznám.
Fázom a nap sugarában,
Én vagyok ott minden vágyban.
Örök tavasz
Hold világít fenn az égen,
Érted fáj már minden léptem.
Csillag nem egy száz is vagyon,
Életemet hozzád szabom.
Tavasz, ha jő, nem szól hozzám,
Ölemben én úgy hordoznám.
Fázom a nap sugarában,
Én vagyok ott minden vágyban.
Este fekszem, reggel kelek,
Nem gyógyulnak be a hegek.
Magas égen szél viharzik,
Tompa hangom alig hallik.
Nyár, ha zöldell, örömöt ád,
Hajladoznék akár a nád.
Fecske repül fenn az égen,
Repültem én veled régen.
Őszi ködbe levél, ha hull,
Szívem a te szívedbe hull.
Tél, ha lennék, hideg lennék,
Temetőbe temetkeznék.
Nagy hegyekből messze látok,
Nőnek újabb éji álmok.
Idő múlik, emlék, ha száll,
Így röpül a fecskemadár.
Hamar jön a bús alkonyat,
Eltakarom én arcomat.
E világnak vége lesz tán,
Örök tavasz lesz ezután.
AJÁNLOM AZ OLDALT
