A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Felkelvén a nap, odaadta fényét,
Gyöngyruhába öltöztette gyenge testét.
Dombok közül kibukkana,
Erdei hívás
Felkelvén a nap, odaadta fényét,
Gyöngyruhába öltöztette gyenge testét.
Dombok közül kibukkana,
Szegény embernek jelzést ada.
Munkára hívó fényes jel ez,
Ki dolgozik, ezt látja benne.
Költő meglátja e helyzet
Szépséges gyönyörét,
S parpírra veté amit néz:
„Mikor napfény ér az erdőségbe,
Áthatol a messzeségben.
Ágak között megtört fénycsík,
Miért? úgy érzem, az erdő hív.
Fenyő illat száll elém,
Menta, fodorral keveredék.
Apró páfrányok nyiladoznak,
Közükben ibolyák illatoznak.
Szépség völgye ez a vidék,
Szépség helye, és békességé.
Apró borostyánlevél kerül elém,
Apró rügyek, s minden, ami szép.”
Csillogó napfény vetődék ablakomra,
Szivárványt játszik gondolatban.
Én visszahajtom fejem a párnára,
S gyönyörködék a szivárványban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
