|
69-De Tavasz
Szerette a ragyogást, a fényt,
Ébren volt minden nap kora reggelén,
Közelébe senki sem ért,
Hiszen ő volt a tavasztündér.
De tavasz
A nap ragyogó sugara
Rásütött a templomra,
Bevonta aranyba.
Feldíszítette hajnalra.
Mert különleges vendég érkezett,
Balettcipőben lépkedett,
Ruhája könnyedén lebegett,
Szeme, szája nevetett.
Hátán csillámló szárnyak,
Nem nézhetted egyszerű lánynak,
Mert közelében eltűnt a bánat,
Kivilágosodtak a sötétlő árnyak.
Szerette a ragyogást, a fényt,
Ébren volt minden nap kora reggelén,
Közelébe senki sem ért,
Hiszen ő volt a tavasztündér.
S ahogy a templomhoz közeledett,
A napra derűsen ránevetett,
Aranyhaja glóriaként lebegett,
Kis szíve örömében repesett.
Nem vette észre az öreg embert,
Ki a templom falához lapulva bújt el,
Megfagyasztva mindent,
Mint aki nem ismer Istent.
Fehér szakállán zúzmara csillant,
Arcán lenéző kifejezés villant,
Körülötte metsző szél suhant,
A hőmérséklet mínuszba zuhant.
A tavasztündér rémülten nézett rá,
Most már látta a rejtőző aggastyánt,
Ki megfagyasztotta a templom falát,
Elriasztotta a nap sugarát.
De bátor lánynak született a tavasz,
Elszántan lépett egy-két araszt,
Körülötte kisarjadt pár haraszt,
Ahogy egyre csak előre haladt.
De a tél örege sem lapult tovább,
Előreszúrta zúzmarás botját,
Talán maga sem tudta okát,
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
