A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Tudod, könnyű hagyni,
Hogy fújja a hajad,
Elfújja a rég várt
Boldogító tavaszt
Szélkabát
Kócos idők járnak errefelé, kedves
A szél hibája csupán
S a hajam a tettes
Markolni akarom a szelet,
Zsebre tenni,
Irányítani, s talán
Elfeledni,
Ha már csak belőlem él
Tudod, könnyű hagyni,
Hogy fújja a hajad,
Elfújja a rég várt
Boldogító tavaszt
Én csak itt szeretnék ragadni örökre
Bezárva álmokba, képzelt gyönyörökbe
Lenyelni a kulcsot, s a vén széllel együtt
Emészteni minden félve titkolt tettünk
Így üldöz ő, amíg lehunyom két szemem
Gyönyörburkom megvéd, letépni nem merem,
Így maradhat emlék ketrecbe zárt nevem
AJÁNLOM AZ OLDALT
