|
124-Beleléptem a tavaszba
Megláttam milyen kincse van a mának.
Láttam már a barátot a fában,
Éreztem a gyönyört fűben, bogárban, virágban.
Ficánkolva fürödtem ebben a varázs világban,
Beleléptem a tavaszba
Sálban, sapkában csak úgy egyszerűen nagykabátban,
Egyik nap váratlanul a tavaszban már ott is álltam.
Még zord téli rezgéssel lelkemen, szürke ruhában testemen,
Robotszerű kötelességgel vágtattam át kertemen.
Úgy a középúton tarthattam,
Amikor feltűnt, hogy virágillat van.
Egyhangú mélaságban lézengő álomból kiúszva,
Az egész énem surranó lepkeként a valóságba bejutva.
Csillogó üvegtükrén a világnak,
Megláttam milyen kincse van a mának.
Láttam már a barátot a fában,
Éreztem a gyönyört fűben, bogárban, virágban.
Ficánkolva fürödtem ebben a varázs világban,
Ahol gond nem volt csak vidám madár dal.
Miközben rég látott gondolatokkal magamban táncoltam,
Egyetlen búcsú nélkül mindent, ami téli bánat nélkül eldobtam.
S még ott helyben, egy tapodtat se menvén
Bízva magamban, s többé nem merengvén
Hullott fojtóan forró ruhám rólam,
Láttam őket már aludni a porban,
De hagytam őket egyedül a gondban.
Én pedig a szellőt becserkészve,
Vele kusza, vad, de mégis édes szövetségre lépve,
Mint tollpihe az égbe, csak repültem bele,
Egyenesen az ismerős ismeretlenbe,
Bele az egy kardigános gondtalan keddbe
A kesztyű nélküli bohókás andalgós szerelembe.
Egyenesen bele az örök ifjúságba,
A kacagó, repdeső tavaszi boldogságba
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
