11 Melankólia
Az alkony ősz hullatja harmatát
Melankólia
Az alkony ősz hullatja harmatát,
homályosulnak, tűnnek a fények,
semmibe vesznek a nyárcsodák,
a hiteken fásult, bús remények.
Sötétül, szürkül az esthomály,
kényszer elrendelés bujkál benne,
levetkezi az életformát
a lét, erőtlenné növekedve.
Peregnek egymásra a levelek,
gyengül a hitük, zöldellni félnek,
semmi lesz a ma valósága,
vége lesz egyszer csúnyának, szépnek.
Az erdő hangja elcsendesül,
a madarak odújukba térnek,
elbújik minden, csendesen megül,
a vándorok újra útra kélnek.
A bíborszín, halálra vérez,
rácsorog búsan az elmúlásra,
az idő minden élőt kivégez,
rothadó ízzel ül a világra.
|