14 Rozsdaszínű fények
Tompa, fakult fények a rőt avarban,
Rozsdaszínű fények
I.
Tompa, fakult fények a rőt avarban,
károgó varjak, komor fellegek,
korhadó farönkök, halálra martak,
jelentik az élet levetkezett.
Az unott világ csöndje remeg halkan,
ónos köd szitál, könnyes permeteg,
borúk, bánatok, soha el nem múltak,
halódnak szószegő szerelmeken.
Ellobbant lángok hamvadnak szunnyadnak,
zizegnek zörgő pergamenlevelek,
szétfoszló álmai boldog napoknak,
vágyakat ontó fergetegek.
Homály takarta csend van, sivár a lét,
a bús őszi szél mély sebeket vág,
közte reszketegen motoz a sötét,
csupasz ágaik csüngetik a fák.
II.
Lélekvesztőbe fásult a múlt,
rozsdaszínre sápadtak a fények,
viharfelhők sötétjébe fúlt
fantomokkal kötnek egyezséget.
Rekedtté halkult hang zizeg tovább,
jajong a fényt feszített élet,
lemondásokon sajog a magány,
mint kiábrándult, kósza kísértet.
Várja már, várja az enyhet adó véget,
vetélt remények, rőtszín levelek
lassan málló, elsárguló lények
e csendbe most oly jól illenek.
Léthúrokon reszket a remegés
e földig hajló, komor szürkeség,
e borút borzongó, hűs feledés,
szél hordozza még szerteszét neszét.
III.
Nemcsak lombhullás, nemcsak árvaság
nemcsak lomhaság, nemcsak búcsúzás,
nem útvég, vakvágányra talált,
nem elmúlást óbégató halál.
E vetkező lét csak nyugovóra vált,
amely sivárság bár és árvaság,
de tele kosaras, derűs aratást
szüretet is jelent, betakarítást.
beért termést, gazdag, vidám nyarat,
az idő fut, nem áll meg, nem marad,
száz színben ég a lomb a törékeny,
megtett mindent, mit elvárt az élet.
Búcsúzkodik zizegőn dalolva,
itt hagyja terhét kicsit búslakodva,
s míg aranyát a vad szelekbe szórja,
átragyog rajta ezer rozsdafoltja.
|