|
37 Őszi rekviem
Köveken nyugvó néma avar, Őszi rekviem
Köveken nyugvó néma avar,
Kihunyt a dac, ködlik az éj,
Alkonyi évszakon a rabszolga
Testére borul a bársony ég.
Érte ősz jő, csak hamu marad,
Ázottan izzó május-zöld,
Csontig kopott elmúltakat,
Levegőtlen szorít a föld.
Megbánatlan büszkesége,
Fátlan, csupasz falevél.
Hordozta a tél keresztjét,
Térdelt tavasz lába előtt,
Kereste nyár rőt szerelmét,
De közeleg a végső ősz.
Haragvó becsvágy
Tette tomboló szabaddá.
Ma karmazsin, kén, sófehér
Színpompa a temetés.
Vele lassul a világ,
A körforgás megáll.
Kis szíve megáll.
Celebrál a végső ősz
Ormon fekvő vénült gyermek,
Harcban meglőtt partizán,
Ha erre a képre nézel,
Mondd csak, Édes, gondolsz-e rám?
Szerelmed mély hidegéből
Kaptam Holt Tavaszt, jövőt,
De nem mentettél meg,
Mikor a sziklatorony ledőlt.
Szélbe szórom a leveleket,
Déren csúszok hajadonfőtt.
De keresztre nem feszülök,
Nem térdelek a lábad előtt,
Ős-Természet, míg vérem vörös
Nem tör meg csak a végső ősz.
Haragvó becsvágy
Tett tombolón fiatallá.
De az Elmúlás –
Én mindig tudtam...
Lassul a világ,
Az óra megáll.
Kis szívem megáll.
Megágyazott a végső ősz.
Sötét az éj.
Romlott a hold.
Lassan múlik a nyár.
Virgonc Remény,
Kezed csont,
Adj gyors halált!
De itt van, elénk jött az utolsó ősz,
Végtelen az agónia, szürkébe fúlt ez a nyár…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
