A szél, simán, könnyen halad A fák között és hirtelen Bódító illatot szétszórt Az erdőben, mindenütt.
A környező virágok csodálkoztak: - Talán eljött vendégségbe Valami istennő az angyaloktól, Hogy megrészegítsen? - Nem, feleli egy hang, önelégülten, A nap felé fordítva a fejét, Az a virág, amely virág a virágok között, Ez a legnagyobb az erdőben és az én vagyok Mondta az erdei ibolya
Nincs is itt még hozzám hasonló, Istennő csak én vagyok! - Jaj, az erdő azt mondja neki: Rossz és nehéz a szagod.
Te nagy vagy és színes, De az istennő egy másik virág... Nézd meg azt a vékonyat, Azt a gyengéd, elbűvölő szálat.
Csak ül az árnyékban, a föld felé hajolva, Fehér, kicsi, kerek könnyek, Ezüst harangok a szélben és itt mindennek illata.
Ő a virág, ő az istennő, Először virágzott. Mennyei illatot hozott nekünk És gyöngyvirágnak hívják őt.
Az ősz beköszöntött,
A táj színes báli ruhába öltözött.
Hull a sárga, a piros, a barna falevél,
Semmi sem változott, csak a föld most új időszakot él.
Bár a nyár után nemrég még sírt minden,
Még is boldogok azok, már nagyon régen.
Hiszen az ember elveszíthet bármit, legyen az a nyár,
Jön helyébe valami más, amitől a szív mostanra fájni nem fáj már.
Elveszítheti a szerelmét, a legfontosabbat a világon,
Így, már nem lesz olyan szép minden, fél lábon.
Ha elmúlik is valami, ha fáj is, jön helyette valami más,
Egy új évszak vagy egy új társ.
Mert az élet megy tovább,
Hát ne tétovázz:
A természet új erőre kapva téged is vár,
Most boldognak kell lenni, mert szomorúan élni kár.
AJÁNLOM AZ OLDALT
