zelma fut  

ez lesz az első, ez az igazi dal, 
csak annyit ér, amennyit belőlem eltakar  

futok. az minden izmomat előreviszi.

futok. fülemben zene. mindig úgy, hogy

a hátam mögül essen az őszi fény.

becsuktam otthon a kaput?

kijelölt haladási irányú  ösvény.

hátulról érkezik egy lovas, fakorhadást

ver fel. mindjárt utána hegyikerékpáros,

a túlsó kanyar elnyeli, bedől oldalvást.

majd egy nálam sokkal gyorsabb.

sport-babakocsit tol, és egy kutya

mellette pórázon lohol. csak futok.

az első körben még rajtam a burok. 

hiszi naivan, hogy ilyen az élet 

futok. észreveszem, hogy milyen szépek

a falevelek, hátulról felbukkan valaki.

megijedek. Ilyen  korán az emberfia ijedős.

és én ott maradok vesztesként, ő megelőz

nem, nem szeretek versenyezni.

valahol olvastam, a futás, magányos

sport, mégiscsak a legszükségesebb mozgás.

zelma, zelma, zelmúlás,

szívás, szívás, kifújás.

elképzelem, hogy ötvenévesen is

rovom a köröket. máris jobb a közérzetem. 

és volt egy huszonéves láz, ó, ez embertelen gáz 

a második körben megjelenik az első izzadtságcsepp.

jó. azt olvastam valahol, egy csepp izzadtság

kétszáz kalória. akkor ma délben ehetek. fogyózós kálvária.

megijedek, egy kanyargó gyökérről

azt hiszem, sikló csavarodik az ösvényen.

pedig már tegnap is láttam. a természet néha ijesztő.

aztán szúrni kezd az oldalam, gyomrom nyakig ér.

biztos a levegő. pedig zelma, zelma, zelmúlás,

szívás, szívás, kifújás. nem rontottam el. akkor meg?

a lovas megint jön. zelma kitér. 

a tini 30 akar lenni, a harmincas meg húsz 
rossz, ha más bőrébe bújsz 

már majdnem megállok, erőm fogytán,

mikor szemből érkezik egy izomtrikó.

fut, könnyedén, lazán. szembe néz, köszön.

valahol azt olvastam, hogy az extrém helyzetek

okán köszön egymásnak két idegen.

van még egy köröm, ha jól számolom,

kétszer kell találkoznunk egy körön belül.

összeszedem magam, figyelek a stílusomra.

idióta babakocsis-kutyás megint leköröz.

szánandó. kezd szúrni a fülem,

gyomorban vasgolyó. újra felbukkan izomtrikó.

most megnézem. szőke, szeplős, jó a lába.

viszont cseppet sem az esetem.

ebből sem lesz szerelem. 
 

és elmúlsz negyven 

miért kellene esetnek lenni? egyszerűen

csak futok. egymás elé rakom a lábam.

mindig egy lépéssel kell többet. ennyi erővel

lefuthatnám a maratonit.

mindig csak egy plusz lépés.

végre én is lekörözök két fiút, akik előttem

kocorásznak. megmutatom, milyen kemény

vagyok. a szeplős is pont érkezik.

az egyik fiú utánam kiabál, csókolom!

visszanézek, ja, szia, nem ismertelek meg.

izomtrikó mosolyog, befut a bokrok közé.

az ember eljön az erdőbe magányt, békét,

nyugalmat keresni, és folyton megzavarják.

futok, de már tudom, hogy a kijáratnál

hazafelé veszem az irányt. Zelma dühösödve

fut. persze, hogy a csókolomért. 

csak kettőt zökkensz, és itt van az ötvenes kő 

végül megvolt az öt kilométer, ennyi volt kitűzve

hazaérve felfutok a lépcsőn, mert az még benne

van az izmaimban. első dolgom, ránézek az órára,

hogy holnap ugyanebben az időben érjek a pályára.

és ezután minden reggel. hajmosás közben

a törölközővel megpróbálom ledörzsölni magamról

a dühöt, húsig pirosodok, francba a magánnyal,

nyugalommal, remélem, hogy holnap is ott lesz

a lovas, a babakocsis, hegyikerékpáros, a

csókolomos fiúk, és persze az izomtrikós.