76 Őszi csók
Álmos derengéssel ébred a hajnal
Őszi csók
Álmos derengéssel ébred a hajnal,
megfakult szemének bágyadt tört aranyát
elhinti lelkemen. Pillái alatt
fészket vet az ősz, mint egy ősi madár.
Szárnyainak mályvaszín tüzét lágyan,
könnyű permetként szórja szét a sápadt,
gyémánt íriszű légben, Ég – ágyba
lobbant felhőket fon homlokára szállva.
Szívem issza varázslatát, míg a csendben
opálos köd – gyöngyeit a pirkadat
hajába fűzi, s megcsillan a reggel
az éj foszló kék – ezüstjén. Itt ballag
most még a nyár, szerelmes ízét érzem
csókja hűvös zamatában is, de a fák
kérgeiben rozsdás alkonyi vérben
csordogál már a közeledő elmúlás
átható fénye. Lassú szendergésbe hull
a természet, lazúrját rubin – homályba
ölelik az estek, füst – határba simul
sok csellengő, sötét árnyék, és holt lárma
sem hallatszik a mezők meztelen terén.
Ajka sóhaján enyészetbe porlik
ezernyi avarba szenderült falevél,
velük szívem is égi – létbe omlik.
|