77 Emlékek templomában
Rozsda égette tegnapok lábnyomán csókot lehel rám az enyészet ajka
Emlékek templomában
Rozsda égette tegnapok lábnyomán
csókot lehel rám az enyészet
ajka. Körülöttem könny – avart
reptet a fáradt szél.
Feldereng sok letűnt, régi állomás
amíg fátyolos szemmel nézem
a kullogó őszt a fák alatt,
s a kolduló dér
otthont keresve, csendben bőrömön veti
meg ágyát. Akár egy szertefoszlott álom,
arcomra hull egy sápadt falevél
haldokló sóhaja.
Emlékeim szirmait csokorba szedi
a természet, rekedt némasággal állok,
minden mi elmúlt, bennem hazatér.
Megfakult óhajba
lobbant szerelem elhamvadt íze csorog
le rám a lég hűvös ujjain, és lágyan
összefolyva fájdalmam sós patakjával
megdobbantja bennem
letűnt szépségét. Puha léptekkel oson
felém a kép, tudtam örülni ártatlan
gyermekként, s hinni a sors angyalában.
Egy bús árnyék lebben,
lángra gyúl a gyász mardosó
tüze, jelenemet nyaldosva taszít
kínok börtönébe. Érezlek idebent
most is édesanyám.
Tövis lánccal vert, csavargó
létem sajgó valósága még vakít,
de e helyen életre kel újra szívem,
mert Téged itt talál.
|